Barátság kezdete

Amikor elkezdtem blogot írni, úgy gondoltam, hogy egyiket a sealyham terrierjeim életével, a másikat pedig a saját, és családom életével töltöm meg, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ezt nem lehet ketté venni, hisz a kutyáim a családom is, és a velük történt dolgok az életem része, most már bánom, hogy nem egybe írtam le, sajnos összevonni már nem tudom, épp ezért ezt a kis történetet is mind a kettőben olvashatjátok majd.
1995-ben költöztem Diósjenőre, a férjem itt született, és ő itt is szeretett volna élni, ehhez képest szinte mindig úton van ( sajnos ilyen a munkája).
Amikor ide költöztem Margó a barátnőm már itt lakott az utcába, de sokáig érdekes módon nem alakult ki közeli kapcsolat, pedig mind a ketten megrögzött kutyások vagyunk. Mindig köszöntünk egymásnak amikor találkoztunk az utcán, és mindig tudtuk, hogy a másik is elkötelezett, mégis el kellett telni pár évnek, mire kezdetlegesen kialakult valami eszmecsere. Viszont attól az első pillanattól, valahogy más volt mint egy átlag barátság. Nem ültünk egymás nyakán, nem voltak elvárásain, és mégis jó volt beszélni, vagy véleményt kérni a másiktól. Iza aki Margóék Westi lánya szinte az első pillanattól kezdve a szívébe zárt hihetetlen módon tudott örülni, és még néha a szabályokat is hajlandó volt megszegni miattam, egy végtelen értelmes, tanulékony, és intelligens kis terrier, aki számomra megtestesíti maga a fajta jellemét. Később amikor Rozi hozzánk került, vele lettek nagy barátságba, és nagyon sokat játszottak, néha átmentek egymáshoz traccsolni, persze felügyelettel, és számunkra is érdekes volt ahogy Iza szinte teljesen elfogadta, és még csak nem is méltatlankodott egy ici picit sem, ha éppen bele evett a tányérjába, vagy megnézte milyen puha a fekhelye.
Szóval barátság lett, nem csak ember, de kutyák között is.
Nemrég viszont lett egy emlődaganata a kis barátnőnknek, meg kellett műteni,utána pár hónapig egész jól volt, de most pár hónapja szinte napról napra csökken szinte már árnyéka önmagának, gazdái szintén elkeseredetten vitték orvoshoz ahol az infó cukorbeteg, de sajnos mint azóta kiderült nem kezdeti állapot.
Én magam rengeteget találkoztam vele, és nem tapasztaltam nála semmi jelét ennek, csak most az utóbbi napokba, de elkezdtük összerakni az eseményeket, és ekkor már lett némi kételyünk, bár mi nem vagyunk orvosok.
Két éve Iza szemén lett egy folt, amire az akkori állatorvos azt mondta, hogy megütötte , és leszakadt a retinája, és ezzel nincs mit tenni, ott motoszkált a kétely, mert hályognak nézett ki , de mint írtam " nem vagyunk orvosok" most Iza 11 éves, és éppen kialakulhatott neki egy hályog, nem lett volna egyedi eset, de az infó akkor nem ez volt.
Majd fél éve jött ez a daganat, amit egy klinikán műtöttek, és akkor már Izának cukorbetegnek kellett lennie, erre azért utalt volna a hályog is, de " mi nem vagyunk orvosok", viszont egy ilyen műtétért az emberek rengeteget fizetnek, és én egy kicsit felelőtlennek tartom, hogy ezek a kutyák mindenféle, vérkép, és rutin ellenőrzések nélkül felkerülnek a műtőasztalra, hisz az összegbe beleférne, aki ezekért a műtétekért kifizet 50-150 ezer forintot, az már nem sajnálna még 7000 ft-ot egy vérvételre, sőt nagyon sok minden kiderülne, ami támpontot adna az orvosoknak, és főleg a kis betegeknek. Sokszor ha egy tenyésztő kér, vagy véleményt mond, azt mondják neki, hogy okoskodik, pedig "néha" kiderül, hogy van benne igazság. Aki szereti a kutyáit, az figyeli őket, a legkisebb jelét észre veszi egy betegség kezdetének, de erre sokszor az a válasz, hogy túlreagál. Mi csak akkor megyünk amikor tényleg kezelésre van szükségünk, és Margó is akkor vitte Izát amikor tüneteket látott rajta, és azt mondanám, hogy persze előbb nem jelentkezett semmi komoly, de hiszen Őt látta orvos nem is egyszer sőt műtötte, és ha az elmúlt egy évben, egyszer, egyetlen egyszer, komoly odafigyeléssel nézték volna meg a klinikán, talán most ugyan gyógyszer mellett, de boldogan szaladgálhatna velünk, és Rozival, csak már túl késő. Csak szólok, hogy nekünk Ők nagyon fontosak, mint a gyerekeink úgy szeretnénk vigyázni rájuk is, és kapni még sokáig tőlük azt a feltétel nélküli szeretetet, amit az emberek túlnyomó többsége képtelen, nemhogy adni, de azt sem tudja mi az. Borzasztó fontos lenne az állandóság, és a bizalom, orvos és tenyésztő között, és egymás segítése, hiszen már több mint tíz évvel ezelőtt is, amikor részt vettem a tenyésztői tanfolyamokon, élelmezési konferenciákon, orvosok által tartott speciális tanfolyamokon, ez mindig hangsúlyozva volt a bizalom, és a komunikáció, ez legyen gyakorlatban is nem csak elméleti síkon.

Otthon

A mai nap hihetetlen jól telt el, otthon voltam a szüleimnél, Ádámmal. Dél felé megérkeztek a húgomék a nagy fiával Csanival, és nővérem lányával Fannival ( sajnos nővérem dolgozott, de remélem vele is találkozunk hamarosan). Annyira kedvesek voltak, és nagyon jól éreztük magunkat, igaz a délután egy részét átaludtam, de régen pihentem ilyen nyugodtan. Ők szintén felköszöntöttek, de azt a sok szeretetet amit kaptam tőlük, azt sem ajándékkal sem értékekkel pótolni nem lehet. Anyu mint ahogy gondos tyúkanyóhoz illik, most is megpróbálta oda adni azt amit csak tudott, a saját maguk által termelt zöldségekekkel szinte mindannyiunknak tele rakta az autót,hát ilyen a mi kis családunk.,
EZ a lap ami nagyon jól esett, köszönöm nektek, hogy hozzátok tartozhatom.