Fura cím valóban, talán tanmese talán igaz történet.
Amikor gyerek voltam, bizony sokat füllentettem, sokszor mondtam olyat a szüleimnek, amivel megsértettem őket. Ma már bármit megtennék, hogy ezeket a dolgokat meg nem történté tegyem, de szerintem ők is tudják, hogy ez hozzá tartozik a gyerekekhez. A füllentés, vagy mondjuk ki hazugság nem a legszebb dolog, de talán mindannyian elkövetjük, gyerekként, vagy még fiatalon is, valamikor azért, hogy egy kicsit jobb színben tüntessük fel magunkat, valamikor, pedig egyszerűen csak el akarunk érni valamit. Egyszer egy kisiskolás osztálytársnőmmel lógtunk valahol, hazafelé már megbeszéltük, hogy miért késünk, elő is adtuk a mi kis történetünk, a lány anyukája azt mondta, nicsak megnőtt Pinokkió orra, de nem firtatta a dolgot tovább. Amikor Ádám fiam olyan 3-4 éves lett és belecsöppent az óvoda forgatagába, majd később iskolába kezdett járni, hihetetlen de képtelen volt hazudni, akkor is elárulta, hogy mit követett el, amikor senki soha rá nem jött volna.
Lehet hogy ez hagyott bennem mély nyomot. Ma már elég jól megítélem, hogy ki mennyire őszinte, csak sokszor azt nem értem meg, ha nincs rá szüksége valakinek, mert semmi nem múlik rajta, akkor miért kell hazudni. Lehet az akkor fáj a legjobban amikor egy barátnak mondott emberről van szó. Ma már mosolyra késztet, mert ilyenkor eszembe jut, hogy nicsak megnőtt Pinokkió orra, és szinte látom a szemem előtt, hogy az illető orra nyúlik, és elkezd groteszk kinézete lenni. Ma már nem háborít fel, csak sajnálom, hogy azt hittem a barátom. Idővel felnő az ember, és sok mindenre rájön, pl. arra hogy tanulni vagyunk ezen a földön, nem csak tananyagot, hanem emberséget, és szeretetet.
"Sose csak a lábad alá nézz. Csak az talál rá a helyes útra, aki a messzi horizontra szögezi a tekintetét. "
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése